Stukkó webáruház
Térdíszítő stukkóművészet
A belső tereket és a külső falakat díszítő gipszstukkók jelentősége az elmúlt évszázadokban, sőt évezredekben meglehetősen sokat változott. Voltak korok, amikor magától értetődő természetességgel alkalmazták, például az ókor bizonyos időszakában, vagy a barokk és a rokokó építészetében, de voltak korszakok – például a romanika vagy a gótika idején –, amikor szinte teljesen eltűntek. Hektikusnak is ítélhető változásai mindig a „nagyművészetek”, azaz az építészet, a festészet és a szobrászat stílusváltozásaival együtt, azokkal szoros összefüggéseket mutatva történtek.
A gipszstukkó készítéséről az első említésre méltó emlékek az ókorból maradtak fenn: a korabeli leírások, illetve a régészeti feltárásokon előkerült töredékek magas színvonalú stukkóművészetről árulkodnak. Első fénykora a római császárság időszakára datálható, amikor a birodalom gazdagsága és jóléte hatalmas magán- és állami építkezéseket tett lehetővé. Az Kr. u. I-II. században Rómában, sőt a birodalom távolabbi provinciáiban is nagy hangsúlyt fektettek a belső terek díszítésére. Ez elsősorban a falak festését jelentette, s ennek alárendelve alkalmazták a stukkódíszítést. Gyakran a festett mezőket elválasztó dekoratív, az építészetből átvett architektonikus részletekként jelentek meg a stukkóból készített párkányok, a kannelurás pillérek, a mennyezeti kazetták, illetve egyéb motívumok, mint a szőlőlevelek- és fürtök, a kagylók, a palmetták, a rozetták és az akantuszlevelek, illetve a figurális ábrázolások. A többnyire fehéren hagyott, de olykor színezett és aranyozott stukkók egyre plasztikusabbá váltak, erőteljes fény-árnyék játékot teremtve. (Például a Kr. u. 6-ban épült római Domus Transitoria folyosójának dongával fedett boltozatát vagy Néró Kr. u. 65-ben készült Arany Házának, a Domus Aureának tereit díszítették gazdagon aranyozott stukkókkal.)
A stukkó készítéséről több ókori leírást ismerünk, többek között idősebb Plinius és Vitruvius munkáiban olvashatunk sorokat az „opus albarium“-ról. A stukkóminták öntőformával vagy nyomódúccal, illetve szabadmintázással készültek, műhelyekben előregyártva vagy in situ, a helyszínen. Az elemeket felszegezték vagy csapokkal erősítették a falra. Egy-egy műhely nagyobb területet látott el gipszmunkákkal, így meglehetősen gyakoriak a stílusazonosságok, amit a mintakönyvek használata is erősített. A mesterség népszerűségét jelzi, hogy Diocletianus korában, a IV. század első éveiben már iparszerűen űzték a stukkókészítést, az ármaximálási rendelet például kiterjedt a stukkófigurák modellezésére és egyéb részmunkákra is.
E meglehetősen magas fokra jutott művészeti ág azonban hosszú időre a múlt homályába veszett, csak a reneszánsz idején, az 1500-as évektől éledt újra. Elsősorban Rómában, illetve Velencében, ahol a híresen szép palotákban a mai napig is láthatók az akkor készült műalkotások. A nagystílű velencei rezidenciákban és az intimebb magánházakban a stukkók beborították a falakat.
Újrafelfedezésük egyébként Giovanni da Udinéhez köthető, aki az 1540-es években a Palazzo Grimaniban készítette híres stukkóit. A Velencében majd Rómában tanuló művészre nagy hatással volt az akkoriban felfedezett ókori épületek föld alatti tereinek gazdag stukkódekorációja, illetve a falak groteszk festészete, amelyet stukkóként is másoltak. A stukkátorok képzett, gyakran egyéb művészeti ágakban is járatosak voltak. (Példa rá az építész-szobrász Francesco Borromini, akinek stukkóiról előző számunkban írtunk).
Nevezetes a velencei dózsepalota és benne a „Sala delle quattro porte“, ismertebb nevén a „Sala delli stucchi” (Stukkók terme), amelyen 1574-ben építészként Andrea Palladio, Antonio Rusconi, Antonio Da Ponte, festőként Tiziano és Tintoretto, stukkátorként pedig Giovanni Battista Cambi, ismertebb nevén Bombarda dolgozott. Híres velencei stukkókészítő (egyben szobrász és éremkészítő is) volt Alessandro Vittoria. A Palladio tervezte és Veronese festette Villa Barbaro tereit (Maserben), illetve a dózsepalota híres „Arany lépcsőházát”, a Scala d’ Oro-t díszítette klasszikus stílusú fehér stukkóival, és Sansovino könyvtárának, a Biblioteca Marciana-nak a szalonját is az ő római stílusban készült, fehér és aranyozott, kifinomult munkái díszítik. Ennek ellenére a stukkókészítők munkáit, bármilyen pompásak voltak is, művészetként csak kevéssé ismerték el a kortársak, noha a palotákban az építészek, festők és szobrászok után az utolsó simításokat éppen a stukkátorok végezték.
E nézet a barokk és a rokokó idején változott meg, a festészethez és az építészethez egyaránt kötődő stukkószobrászat a nagyszabású világi és egyházi épületeken fontos szerephez jutott. A kastélyok és templomok stukkódíszeinek formálását eleinte a fa- és kőfaragványok stílusa befolyásolta, így laposak és szimmetrikusak voltak, az építészeti formákat követték, később plasztikusabbá, játékosabbá váltak a felületeket szinte teljesen beborító füzérek és indák, a figurális motívumok pedig mindinkább elszakadtak a síktól.
Egyre nagyobb tért hódított az illuzionizmus, amely elmosta a határokat a valós építészeti szerkezet, illetve a festett vagy stukkóból készített díszítések között. Kartusok, kagylók, rendkívül gazdag növényi ornamentika, közöttük plasztikusan formált figurák – puttók, angyalok, sőt, élethűen megmintázott állatok – képezték a rokokó jellegzetes motívumvilágát.
A stukkókészítés technikájában területenként érzékelni bizonyos különbségeket, de általában legalább három rétegben, egyre finomabb összetételű anyagokat alkalmazva dolgoztak a mesterek. Legalulra durvább szemcséjű gipsz és oltott mész keverékéből összeállított habarcsot hordtak fel, ezt finomabb szemcsézettségű homok, gipsz, oltott mész és esetleg márványporból álló réteg követte, míg legfelülre ennél is finomabb, általában márványporból, gipszből és mészből álló, polírozható, kemény záró-, illetve egy krétás-enyves, alapozásra kiváló réteg került. A gyorsan kötő keverékekbe, a hosszabb megmunkálás érdekében gyakran kötéslassítót, többnyire enyvet tettek. A leírások gyakorlati tanácsokat is tartalmaztak, például felhívták a figyelmet arra, hogy a mész minél idősebb legyen, nehogy utólagosan és a falon oltódjon, mert akkor hólyagok keletkezhetnek, vagy hogy a habarcs szilárdságát csökkentő agyagos homok helyett folyami homokot használjanak.
A barokk, majd rokokó stílus terjedését az itáliai, főként Como vidékéről származó vándorló stukkátorok, illetve a metszet- és mintalapok terjedése segítette. Míg a XVI. században az erőteljesen architektonikus, úgynevezett stukkókeretes – festményt, tükröt és egyéb fali díszítményt keretező – dekoráció volt a jellemző, egy évszázaddal később a stukkóköpenyes eljárás terjedt el. Így készült a sárvári Nádasdy-kastély egyik szobájának mennyezeti dekorációja is, amelynél a szabad kézzel mintázott díszítmény a falra felrakott stukkórétegből bontakozik ki.
Franciaországban a sok ismert kastélybelső mellett a Germain Boffrand (1667-1754) tervezte Hotel de Soubise hercegnői terme a korszak egyik legszebb rokokó enteriőrje, amelynek falait és mennyezetét aranyozott stukkófiligránok díszítik. Az építészet-szobrászat-festészet és stukkóművészet szoros összefonódását mutatja dél-német területen az Asam-család tevékenysége, a még barokk stílusban alkotó apának és már a rokokó ízlésvilágát képviselő fiainak munkái. A stukkókészítő Egid Quirin és testvére, az építész és festő Cosmas Damian Asam weltenburgi kolostortemploma már az érett rokokó gazdagon díszített stílusát mutatja. Egy másik német testvérpár, a festő Johann Baptist és a stukkókészítő-építész Dominikus Zimmermann az ornamentika kialakításában alkottak jelentőset: a bajorországi Wies kolostortemplomában szinte eltörölték az építészeti szerkezet és a díszítőművészet közötti határvonalat. A XVIII. századi Angliában is meglehetősen gazdagon díszítették a tereket stukkóval, a belső pazar alakítása gyakran mondott ellent a szigorúbb,neopalladianus külsőnek.
A stukkóművészet visszaszorulása a XVIII. század második felében jelentkező klasszicizmushoz köthető, amikor a belső terek dekorációja is visszafogottabbá vált. Újraéledése száz évvel későbbre, a historizmus időszakára tehető, a sorra épülő színházak és hangversenytermek, kisebb városi paloták és vidéki kastélyok neostílusban felépített tereit, illetve a bérházak első emeleti (piano nobile) reprezentatívabb lakásait díszítették e régi technikával. Ezek azonban igazán újat, önállót nem hoztak létre, a múltból merítettek és annak formakincsét alkalmazták.
Napjainkban a régi épületek felújításánál jut elsősorban szerephez a stukkó, illetve funkcionális alkalmazása kerülhet előtérbe. A gipszet azonban mind gyakrabban helyettesítik könnyű műanyagokból készített, festhető és egyszerűen felszerelhető-ragasztható, olcsóbb, az eredetit utánzó profilok, rozetták, amelyek a XXI. század gyorsan változó lakberendezési igényeihez jobban alkalmazkodnak, ám a stukkóművészet hajdan volt fénykorára már nemigen emlékeztetnek.
Szerző: Rubóczki Erzsébet
Hírek